Home Nem én vagyok a hibás!?

Nem én vagyok a hibás!?

2017. március 25.
Írta: Török Zoltán (TZ)

 

Amikor negatív jelzőkkel illetünk, minősítünk valakit, akár saját magunkat is: pl. rossz vagy, buta vagy, hibás vagy, stb., akkor a “vagy” illetve “vagyok” szó által – végtelen degradáló leegyszerűsítéssel – azonosítjuk az amúgy csodálatos és komplex emberi lényt, illetve lényünket az adott negatív minőséggel. Sokszor ezek a szavak mély sebeket ütnek, és az illető aki kapta őket, kellő egészséges önbizalom és tudatosság híján még talán el is hiszi azokat, elhiszi, hogy ő “olyan”. Pláne egy kisgyerek, aki ha sokszor hall ilyeneket számára meghatározó emberektől, például a szüleitől, identitását kezdi ezen ítéletekhez építeni. Valaki személyének bírálata, pláne minden tényszerű körülmény említése nélkül, sosem előrevivő, sőt még a viszonyokat is rombolja.

Van ugyanakkor egy másikfajta elterjedt jelenség is, amely tagadó jellegű, és amellyel bővebben szeretnék foglalkozni ebben a cikkben,  nevezetesen a tetteinkért való felelősség vállalásának hiánya, illetve másokban azon tudat erősítése, hogy nem felelősek az életükért, tetteikért.

Nos, általában szeretjük az egósimogató megnyugtatást: „Nem a Te hibád!” – másképpen: “Nem Te vagy a hibás!”. (Megmondják milyen nem vagyok…)

Igen, tényleg van olyan, hogy megtettük a tőlünk elvárható legtöbbet az adott helyzetben és a dolgok mégsem a kívánalmak szerint alakultak, hanem úgymond „rosszabbul”.

 (Már csak az a kérdés, hogy kinek a nézőpontjából, valamint, hogy egyéni szinten vagy egy integráltabb, magasabb nézőpontból nézzük, na meg hogy hosszú vagy rövid távon, stb. Általánosan nehéz és igazából pontatlan azt mondani, hogy valami önmagában jó, vagy rossz. Ebbe a kérdéskörbe ebben az írásban nem szeretnék mélyebben belemenni, megér egy külön misét.)

Manapság ugyanakkor széles körben űzött, – nem is nemzeti, hanem nemzetközi – sport a konfliktuskerülés és az önbizalom tángálás jegyében a felmentés a személyes felelősség alól. Véleményem szerint ennek egyik jelentős oka a félreértelmezett „jóság”. Azt hisszük, hogy jót teszünk ha nem szembesítjük az illetőt a tetteivel és következményeivel, nehogy megbántódjon. Jobb embernek hisszük magunkat, ha levesszük a felelősséget még a nyilvánvaló marhaságot, – szebben kifejezve: látszólag senkinek sem pozitív dolgot – csinálóról is. Egyszerű példa az ok nélküli felmentésre, amikor a kisgyerek túlzottan vagánykodik a biciklijével a haverok előtt és elesik, lehorzsolja magát. Ki a „hibás”? Az útpadka, mert pont ott volt? A kődarab amin megcsúszott a kerék? A haver, mert a baleset előtt éppen odakiabált valamit? (Meglehet, hogy pont a kőre figyelmeztetett..) Szerinted? Jót teszünk azzal, ha ezekre a dolgokra vagy személyekre fogjuk a balesetet?

Nem arról van szó, hogy amikor tényleg szükség van rá, ne adjunk támogatást, vagy hogy ítélkezzünk, vádaskodjunk. Szó sincs róla! Ez általában romboló hatású. A biciklizős baleset esetben például először is valószínűleg az együttérzés jelenik meg bennünk. Ennek kifejezése jelzi az elfogadásunkat és a szeretetünket, építi illetve erősíti a kapcsolatot a szenvedővel, csökkentheti a szenvedést. Viszont másra, vagy olyan külső dologra fogni a a negatív történést, aki illetve ami nyilvánvalóan nem az ok, valamint a szenvedő ilyen okra való hivatkozását helyeselni nem hogy nem előrevivő, hanem a „hibázó” egészséges tanulására, fejlődésére nézve kifejezetten káros.

A szeretteidtől, a szűkebb-tágabb környezetedből, sőt a médiából is gyakran hallhatod, illetve kihallhatod, hogy „Nem te vagy a felelős!”. Áldozat vagy. Sőt, gyakran „teljes bizonyossággal” megmondják azt is, hogy ki a „hibás”. Például egyszerűen a „körülmények alakulása”, a rokonod, a szomszéd, a tanár, az iskola, a főnök, a cég, a rendszer, a kormány, vagy az ellenzék, stb. A lényeg, hogy ilyenkor „én”, a megmagyarázó, felmentő, rád kacsintok, lepacsizok veled. Felmentelek, és így jófej lehetek a szemedben. Hangsúlyozom, hogy nem azokról az esetekről beszélek, amikor a tőled elvárható maximumot, teljes odafigyeléssel megtetted és valami mégis „balul ütött ki”.

A gond az, hogy ha úgy érzed kicsi a ráhatásod az életed alakulására és így aztán semmiért sem vagy felelős, ugyanakkor ragaszkodnál a kontrollhoz, csak nem nagyon sikerül megvalósítani, akkor félelemben élsz, mivel “oly sok rossz történhet” veled.  Ha pedig félsz, akkor dróton rángathatnak, könnyebben tudnak esetleg manipulálni. Egyre jobban, egyre több dologtól kezdesz félni, falakat építesz magad körül és közben könnyen elhitethetnek veled dolgokat és tálcán kínálják a vélt biztonságot adó MEGOLDÁST az adott témára. „Ebben a félelmetes világban ez és ez a veszély (is) leselkedik rád, de majd az általam kínált dolog (pl. gyógyszer, más csodaszer, képernyő elé szegező sorozat, a hadsereg, stb.) majd megvéd, vagy legalább valamiféle megoldást nyújt.” Túlzott hiszékenységed éppúgy mint bezárkózásod gyengévé tehet. Kiváló út ez a depresszióhoz is. 

Működnek bennünk tudatalatti programok, melyek egy jelentős része a gyerekkorban ivódott belénk, meghatározva későbbi életstratégiáinkat, karakterünket és személyiségünk egy részét, valamint viselkedésünket és ezen belül egyes önkéntelen reakcióinkat. Tipikus viselkedésünk részben később, folyamatosan alakult ki, hiteink, döntéseink és kitartó ismétlések nyomán rakódtak le, programozódtak be mintázatok mélyen bennünk. Ha nem vagyunk kellően éberek, tudatosak, akkor nagyrészt ezek alapján működünk. Fogós kérdés: hogyha önkéntelen cselekedeteink berögzött, tudatalatti programok következményei, lehetünk-e teljesen felelősek ilyen esetben a tetteinkért?

A biciklis példában: nem lenne jó vállalni a felelősséget, ezáltal kezünkbe venni a saját sorsunk irányítását és azt mondani, hogy „Nem figyeltem eléggé az úton és ezért estem el.”? Esetleg a szülő mintegy coach, kérdésekkel segíthetné a gyereket a tényleges ok, felelősség felismerésében. Így ugyanis lehet tanulni, pl. legközelebb várhatóan nagyobb odafigyeléssel fog bringázni a gyerek. Tudatosabban lesz jelen az aktuális helyzetben.

A baleseteknél nagyon egyértelműen megfigyelhető, hogy az esetek nagy százalékában a nem-odafigyelés – pl. telefon használat, múlton vagy jövőn rágódás, a teljes jelenlét hiánya a végső ok.

A külső körülményekért sokszor tényleg nem tudunk felelősséget vállalni, pl. ha az úton egy szembejövő hirtelen elénk kerül és nincs időnk kikerülni. (Az esetleges ütközés oka ekkor is lehet a figyelem hiánya, csak épp nem a mi oldalunkon.)

Amiért viszont mindig felelősséget tudunk vállalni, az a tudatosságunk. Ha teljesen az itt és mostban, teljesen a mindenkori adott pillanatban vagyunk testben, fejben és lélekben, akkor megtettük a lehető legtöbbet, hogy a dolgok „jól” alakuljanak. Ilyenkor bizonyítottan több információt tudunk befogadni, higgadtabbak vagyunk, jobban kezeljük a stresszt, jobban jönnek a kreatív ötletek, inspirációk, megoldások.

A tudatos jelenlét másfajta problémák, kudarcok elkerülésében is segíthet, illetve pozitívra fordítva: segíthet sikerre vinni a dolgokat. Ismerős a negatív spirál jelensége? Amikor például bosszankodsz valamin, ami nem jól sült el, s közben még más dolgokat is „klasszul” elszúrsz? Végül talán rájössz, hogy a lehető legjobb, ha ilyenkor ki se mozdulsz, ha leállsz, ha nem csinálsz semmit. átmenetileg. Legalább így vagy úgy, de időlegesen visszakerülsz a „csak nézek ki a fejemből” igencsak feltöltő állapotába. J

Szakítsd meg negatív programjaidat, légy tartósan tudatossággal a jelenben.

Kellemes jelenlétet, irányítsd magad a sorsodat!

Leave a Reply